( az eredeti történet: Anthony de Mello: A szív ébredése )
A boldogtalan ember elzarándokolt a bölcshöz, aki fent, az erdőben lakott.
- Hogyan lehetnék boldog ? - kérdezte.
- Roppant egyszerű. Keresd a meleg kavicsot ! Légy kitartó !
- És azt hogyan ?
- Menj le a folyóhoz és dobálj bele kavicsokat.
Az ember ezután mindennap lement a folyóhoz.
Teltek-múltak a napok, hónapok, évek. Mérhetetlen mennyiségű kavicsot dobált a folyóba. Kicsit, nagyot, színeset, szürkét, kereket, szögleteset.
És már játszott. Neveket, tulajdonságokat adott nekik. Volt ott Jegor Bulicsov, Gogol, Yossarian, Osceola, Mailer, az egész világ.
Mozdulatai leegyszerűsödtek és takarékossá váltak:
Lehajol, felvesz, hajít, lehajol, felvesz, hajít…
Se több, se kevesebb.
Minden kavics hideg volt.
Mérgesen felrohant a bölcshöz, de az öregember már régen halott volt.
Barlangját egy fiatal, buta bölcs bitorolta, aki még csak vissza sem köszönt, nem hogy tanácsot adott volna.
Garanciát pedig végképp nem vállalt. Csak a vállát vonogatta.
- Pénzt vissza nem adunk – mondta kimérten.
- Tessék kérni másik szolgáltatást. Magának jutányosan megszámítom, tekintettel a kialakult helyzetre.
Az ember szeme beszűkült. Ha nála van a balta, agyoncsapja. Ennek hiányában csak sóhajtott egyet és leballagott a hegyről.
Pár napig otthon ült, nézte a semmit, aztán újból lement a folyóhoz.
Lehajol, felvesz, hajít, lehajol, felvesz, hajít…
Minden kavics hideg volt.
Lehullott az ősz, fagyott a tél, kivirult a tavasz, tombolt a nyár.
Az ember rendületlenül dobálta a kavicsokat, egyiket a másik után.
És akkor egyszer megmarkolt egy teljesen átlagos kavicsot, még nevet sem adott neki.
Fölvette.
Forró volt, sütötte a kezét.
És azzal a mozdulattal, ami már ezredszer belérögzült, már hajította is bele a folyóba.
© Nemzeti Penna -2012